2. fejezet

Ültem az ágyamban, és gondolozni próbáltam. Vajon mit jelenthet ez az álom? Nem tudtam használni az agyam, mert teljesen kimerültem. De végül sikerült rájönnöm valamire. Ez az álom nem jelent semmit. És az összes többi sem.
Visszafeküdtem, mert arra gondoltam, hogy fehér, sápadt arcal csak nem mehetek az új suliba. Nehéz volt visszalaludni. Legalább fél óráig forgolódtam. De aztán mégiscsak sikerült.
Különösen ébredtem. Vidám voltam, olyan vidám, mint még soha. Gyorsan kipattantam az ágyból - bár a fáradságtól elég nehezen - és már rohantam is a fürdőszobába. Rendbetettem magam, majd gyporsan feltöltöztem. Én már enni mentem, mikor anya kijött álmoskásan a szobájából.
- Ilyen friss vagy? - kérdezte anyu félig lecsukódott szemmel.
- Igen. Nem szeretnék elkésni.
- Aha... - volt egy oylan érzésem, hogy fel se fogta mit mondok. Magamban jót nevettem rajta.
Megreggeliztem, elcsomagoltam a tízóraimat és már indultam is a buszhoz. Szerettem volna először körülnézni a suliban.
A buszon arról vélekedtem magamban, hogy vajon hogy nézhet ki az iskola. Nem nagyon szoktam azon a környéken járni, úgyhogy még sosem láttam a West High School-t. Egész gyorsan odaértünk, ugyanis ez egy gyors járat volt.
Mikor leszáltam meglepődtem. Nem ilyenre számítottam. Az iskola színe szürkés, néhol már fekete volt. Nem nézett ki túl modernnek, de nem is volt olyan rom kinézetű.
Bementem. Belül már sokkal barátságosabb volt. Citromsárgára, narancssárgára, kékre, zöldre voltak festve a falak. Mintha a Mennyországban lettem volna. Még alig volt egy két lélek bent, mert még 7 óra sem volt. Felmentem a lépcsőn és körülnéztem az emeleteken. Nagyon tettszett amit láttam.
Egyre többször nyitódott az iskola kapuja, és egyre nagyobb lett a hangzavar is. Jelző csöngetéskor megkerestem a termet ahol az első óra kezdődött. Nehezen találtam meg, de végül sikerült.
Mikor beléptem a többiek kicsit meglepődtek. Odamentem a tanárnőhöz, aki szerencsémre az osztályfőnök volt.
- Jóreggelt kívánok!
- Jóreggelt! Te vagy az új diák, Vicky, igaz? - első benyomásra egész kedves volt.
- Igen, én vagyok.
- Remek! Ott hátul van egy üres pad, oda nyugodtan lepakolhatsz.
- Rendben, köszönöm!
- Igazán nincs mit!
Lepakoltam arra az üres helyre, és leültem. Még egyszer rápillantottam a telefonom órájára - mindjárt csöngetnek.
- Gyerekek, mostmár üljetek le a helyetekre! Kezdődik az óra! - itt furcsa mód túl tudta kiabálni a tanárnő az osztályt. Igaz itt nem lehetett hallani a beképzelt lányok vihogását.
- Először is szeretném nektek bemutatni az új osztálytársatokat! Gyere kérlek ki, Vicky és mutatkozz be! - a tanárnő kedvesen intett nekem. Muszály volt kimennem, a végén még mindenki gyáva nyúlnak tartott volna.
- Vicky Wood-nak hívnak, a Hollybell High School-ból jöttem ide. - nem tudtam mit mondjak még. Éreztem hogy kipirulok.
- És mondd csak, mért jöttél át ide, Vicky? - megmentett a tanárnő. Ez mégegy pozitív pont.
- Nem szerettem oda járni, mert mindenki csak kiközösített. Alapjába véve ott sose voltak barátaim.
- Értem. Gyerekek, arra szeretnélek megkérni benneteket, hogy ez ebben az iskolában ne forduljon elő Vicky-vel!
- Rendben... - mondták a többiek kórusban.
Elkezdődött a biológia óra. Elég unalmas volt, de ez az óra mindenhol az.
Eltelt a nap, folyton órákra rohangáltam. És persze nézelődtem is. Elkezdett esni kint az eső, így bent voltak a szünetek. Kihasználtam, és minden szünetben egy emeletet végigjártam és nézelődtem.
Az utolsó szünetre maradt az 5. emelet. Felmentem a lépcsőn - arról ne is beszéljünk, hogy nagyon elfáradtam abba a temérdek lépcsőfokba - és lefordultam balra, mert arra több fényt véltem látni.
Sétáltam a folyosón, a kezemben ott lapult egy fizika és egy kémia tankönyv. Ez az emelet csupa meglepetés volt. A folyosó tele volt emberekkel, úgy éreztem, mintha egy hangyabolyban lettem volna. Kicsit meg is szédültem a hangzavar és a tömeg miatt, de sikerült úgy átvészelnem, hogy el ne ájuljak. Ehelyett más történt. Mivel nem voltam magamnál, nem figyeltem se előre, se jobbra, se balra. És véletlen összeütköztem egy másik diákkal.
- Uhh, bocsi! Nem figyeltem, tök béna va... Minden rendben? - ez nem lehet igaz.
- Persze, minden... minden rendben. - nem hiszem el. Ez csak valami vicc!
Odaadta a kezembe a könyveket és elsétált mellettem. Én meg csak néztem előre, mintha szellemet láttam volna.
Muszáj volt elindulnom a következő órára, mert már csengettek. Rohantam, bár azt se tudtam merre megyek. Odaértem egy nyitott ajtóhoz és megláttam egy ismerős arcot. Bementem és elnézést kértem a késésért. Leültem, leraktam a könyveim, majd kifújtam magam. Még mindig nem voltam magamnál.
Nem, nem az lehetetlen! Ő csak az álmaimban létezik! Nem lehet itt! De az a gyönyörű arc... Azok a sötétbarna szemek... Az az egyenletes száj. Bárhonnan felismerném. És most fel is ismertem. Egész órán így vitatkoztam magammal, míg ki nem csengettek.

Még a buszon sem éreztem magam valami jól. Gyötört a hányinger és a fejfájás. Belebetegedtem. Hogy mibe? Nem tudom. Azt hiszem a szerelembe.
Mikor hazaértem szerencsére nem találtam otthon anyát. Az ágyamra vetettem magam, és merengtem. Teljesen összezavarodtam.
Legalább fél órát már az ágyamon feküdtem, és bámultam magam elé. Nem tudtam elhinni. Nem lehetett Ő! Látnom kell, találkozom vele! De a nevét se tudtam.
Majdnem 2 óra eltelte után hazajött anyu a munkából.
- Szia szívem! - nagyon lelkes volt.
- Szia anya! - én pedig olyan kába voltam... körülbelül azt sem tudtam hol vagyok. És anyu ezt észre is vette...
- Valami gond van? És milyen volt a suli? - kicsit meglepődött, hogy ilyennek lát.
- Nem, nincs semmi gond. És jó volt. Jól éreztem magam, bár még nem nagyon ismerkedtem senkivel...
- Jaj, hát nem megy az egyről a kettőre!
- Igen tudom. Öö.. Azt hiszem megfürdök és lefekszek aludni.
- Rendben. Vacsoráztál már?
- Ja, igen persze. - valójában nem ettem semmit. De annyira rosszul éretem magam, hogy étvágyam se volt.

Mikor ágyba kerültem, eszembe jutott, hogy semmit se tanultam holnapra. Teljesen feleslegesen elpazaroltam az időmet... Annyira szerettem volna gyorsan átfutni az anyagokat, de nem volt elég erőm. És végül el is aludtam.

1. fejezet

Ott álltam egy napsütötte parkban. Velem szembe pedig ott állt Ő. Állt és nézett. Mind a ketten egymás szemét fürkésztük. Majd átkarolta a derekam és magához rántott:
- Szeretlek. És örökké veled akarok lenni.
Megcsókolt. Úgy éreztem rögvest összeesek a karjaiban a boldogságtól.
Zajt hallottam, valamiféle csörgést. Hirtelen kinyitottam a szemem és lenyomtam az ébresztőórámat. Sokáig bámultam a plafont, míg beugrott, hogy reggel van. Felkeltem, kimentem a fürdőszobába és alaposan megmosdottam. Belenéztem a tükörbe - Falfehér voltam és sápadt. Ennyire kimerített volna ez az álom?
Anyám már várt a reggelivel.
- Ha nem sietsz elkésel. Úgyhogy gyorsan reggelizz! - parancsolgatott már kora reggel.
- Jó.
Köztudott, hogy nem valami jó a kapcsolatom az anyámmal. Persze tudom én, hogy szeret. De utálom ha ok nélkül, kimondhatatlanul bunkó velem.
Apámmal nagyon jól kijövök, nagyon szeretem. Sajnos csak 1 év múlva látom viszont. Katona, a hazát szolgálja. Csak nyaranta jöhet haza.
Miután megettem a szokásos műzlimet, bementem a szobámba és felöltöztem. Legszívesebben be se mentem volna a suliba. Sok okom van, amiért gyűlölöm azt az iskolát. Nincs egyetlen barátom se. Egész nap egyedül lenni nem túl szórakoztató. De gondolom az is közbejátszik, hogy nem vagyok valami társas lény.
- Elmentem a suliba. - mondtam unottan anyámnak, amikor már a bejárati ajtó fele mentem.
- Rendben! Jó tanulást! - ez anyu hirtelen hangulatváltozása. Az egyik percben a fél országot ki tudna nyírni a bunkóságával, de a következőben már szeretnivaló anya. Ki tudja őt követni.
- Köszi.

Kisétáltam a buszmegállóba, ami elég közel van a házunkhoz. Épp amikor odaértem akkor gurult a busz a megállóhoz. Csak pár ember várakozott rá, és utánnuk én is felszáltam.
Leültem egy üres kétszemélyes helyre, és miközben utaztunk lehunytam a szemem és visszagondoltam az éjjeli csodálatos álmomra. Újra elöntött az a boldogságérzet, amit akkor éreztem amikor átéltem alvás közben az egészet.
Észre sem vettem, de megérkeztünk. Pont az iskola előtt van egy megálló, úgyhogy nem kell sokat sétálnom. Mikor leszálltam teljesen elkomolyodtam: ez még csak a 2. borzasztó hét az iskolából, de már alig várom a nyári szünetet. Jobb otthon ülni, mint itt egész nap olyan emberekkel lenni akik utálnak. De vajon mért utálnak? Nem ártottam nekik semmit. Talán mert én teljesen más vagyok?

Már bent ültem a teremben, egyedül, miközben a hátam mögött rajtam röhögcséltek a "menő" csajok.
- Kezdődik az óra, mindenki menjen a helyére! - próbálta túlkiabálni az osztályt Mrs. Fisher, bár megjegyezném nem sok sikerrel.
Nem tudtam figyelni, annyira lekötöttek a gondolataim. Folyton Ő járt az eszembe. Vajon hogy lehet valakit ennyire szeretni, akivel az életben nem is találkoztál?
- Mrs. Wood, megmondaná nekünk merre található hazánktól Németország?
- Öhmm... - semmi sem jutott az eszembe. A kérdést sem fogtam fel igazán és csak ennyit tudtam kinyögni - talán... Nyugatra?
- Köszönöm, a válasza helyes. - megkönnyebbültem. Mostmár nem fog kérezni többet tőlem.

Szüneten álltam a sarokban. Mindig így szoktam. És megint eszembe jutott Ő. Összerogytam a sarokban. A számat harapva, vigyorogva felfelé néző szemmel. És észre sem vettem, hogy mindjárt csapdába esek.
- Ó, nézzétek a kis ábrándozót!
- Ne légy szomorú, 30 éves korodig biztos találsz valami túlkorosodó, kövér agyalágyultat...
- De persze csak ha szerencséd lesz. - A két testvér... Brittany és Britney. Minden napomat tönkreteszik. Körülbelül ebből áll az életük.
- Remélem jól szórakoztok.
- De még mennyire hogy jól! - vágott a szavamba Britney.
- És megtudhatom, hogy mért pont én?! - Nem tudtam mivel vágjak vissza. Nem vagyok egy jó szónok.
- Ezt még kérdezed?! Nézz magadra és megtudod a választ! - károgta Brittany kényesen.
- Ez nem ok arra, hogy így viselkedjetek velem! - erre sarkonfordultak és elrohantak.

És így telt minden egyes napom, egészen addig, míg be nem sokaltam.
- Anyu! Anyu!
- Mi az már? Itt vagyok nem kell ordítani.
- Bocsánat.
- Szóval mit akartál?
- Iskolát akarok váltani.
- Tessék?! Miért? Úgy tudtam szereted a jelenlegi iskoládat.
- Csak szerettem.
- Értem. És mégis melyik iskolára gondoltál?
- A West High-ra. Nem túl híres iskola, de én nem akarok olyan helyre járni, ahol több ezer ember van még.
- Ahogy érzed. Szívem, én nem fogom megakadályozni. Ez a te döntésed.
- Igen anya, így van.
- Holnap utánanézek, és kérek jelentkezőlapot.
- Köszönöm! Imádlak anyu! - Odarohantam hozzá, és jó szorosan megöleltem.
- Jól van, jól van! Én is szeretlek kicsim.

Örültem, mert már csak 1 hét választott el az új iskolától. Ahogy teltek a napok, úgy kezdtem el számolgatni az órákat, perceket, másodperceket. Mikor már csak egyetlen éjszaka volt az ellenségem, nem bírtam aludni. Végtelen boldogságot éreztem, ami nem hagyta lehunyni a szemem. De végül sikerült. És egy különös álomba csöppentem.
Egy iskola folyosóján sétáltam, kezemben könyvekkel és nézelődtem, mint aki még sosem járt ott. Egyszer csak szembejött velem egy fiú. Egyikünk sem figyelt előre és összeütköztünk. A könyveim a földre kerültek, én pedig kissé megijedtem.
- Jaj, sajnálom! Nem is néztem előre, csak... - és itt elharapta a mondatot, amikor látta, hogy csodálkozó arcal bámulom az övét.
- Öhm... semmi... semmi baj. - nem tértem magamhoz.
Ő volt az. Ő volt. Felriadtam. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. De aztán minden eszembejutott. Eszembejutott az álmom. És Ő is.

előszó

Amióta csak élek üldöz a balszerencse. Hogy miért? Az megmagyarázhatatlan. Én is erre keresem a választ, kerek 16 éve. Bár hiába keresem, nem találom. Bele kell nyugodnom: Az én életem más, mint a többieké.
Mindenkinek van egy kitűzött célja - hát nekem nincs. Fogalmam sincs mit fogok csinálni 9-10 év múlva. Élni fogok még egyáltalán akkor? Lesz férjem? Gyerekem? És mi lesz a foglalkozásom? A válasz egy nagy könyvben van megírva: ahova eljutni lehetetlen, és aki beleolvas, azt örökre súlytani fogja a balszerencse. De úgy vagyok vele: én így is, úgy is szerencsétlen vagyok.
Ha csak egyetlen pillanat lenne az élet, akkor azt az anyámmal és az apámmal tölteném. Ők az egyetlen olyan emberek, akik szeretnek engem. Szeretnek, és védelmeznek.
De az egyetlen olyan hely, ahol igazán önmagam lehetek csak az álmaimban van. Ott mindig velem van Ő, akit nem ismerek, és abban se vagyok biztos, hogy létezik. De kétség kívül szeretem.

bevezetés

Köszöntelek benneteket ezen a blogon.
Végülis itt nem blogot olvashatsz, hanem egy könyvet, amin jelenleg dolgozok. Már a főbb karakterek és a történet kialakult a fejemben. Oldalra leírtam a rövid történetet és a főszereplő, Vicky Wood főbb jellemzőit. Folyamatosan töltöm fel a fejezeteket az oldalra, amint megírtam őket. De persze ehhez idő kell. Hamarosan kiírom az Előszót, addig kérlek titeket legyetek türelmesek! :) Köszönöm!