1. fejezet

Ott álltam egy napsütötte parkban. Velem szembe pedig ott állt Ő. Állt és nézett. Mind a ketten egymás szemét fürkésztük. Majd átkarolta a derekam és magához rántott:
- Szeretlek. És örökké veled akarok lenni.
Megcsókolt. Úgy éreztem rögvest összeesek a karjaiban a boldogságtól.
Zajt hallottam, valamiféle csörgést. Hirtelen kinyitottam a szemem és lenyomtam az ébresztőórámat. Sokáig bámultam a plafont, míg beugrott, hogy reggel van. Felkeltem, kimentem a fürdőszobába és alaposan megmosdottam. Belenéztem a tükörbe - Falfehér voltam és sápadt. Ennyire kimerített volna ez az álom?
Anyám már várt a reggelivel.
- Ha nem sietsz elkésel. Úgyhogy gyorsan reggelizz! - parancsolgatott már kora reggel.
- Jó.
Köztudott, hogy nem valami jó a kapcsolatom az anyámmal. Persze tudom én, hogy szeret. De utálom ha ok nélkül, kimondhatatlanul bunkó velem.
Apámmal nagyon jól kijövök, nagyon szeretem. Sajnos csak 1 év múlva látom viszont. Katona, a hazát szolgálja. Csak nyaranta jöhet haza.
Miután megettem a szokásos műzlimet, bementem a szobámba és felöltöztem. Legszívesebben be se mentem volna a suliba. Sok okom van, amiért gyűlölöm azt az iskolát. Nincs egyetlen barátom se. Egész nap egyedül lenni nem túl szórakoztató. De gondolom az is közbejátszik, hogy nem vagyok valami társas lény.
- Elmentem a suliba. - mondtam unottan anyámnak, amikor már a bejárati ajtó fele mentem.
- Rendben! Jó tanulást! - ez anyu hirtelen hangulatváltozása. Az egyik percben a fél országot ki tudna nyírni a bunkóságával, de a következőben már szeretnivaló anya. Ki tudja őt követni.
- Köszi.

Kisétáltam a buszmegállóba, ami elég közel van a házunkhoz. Épp amikor odaértem akkor gurult a busz a megállóhoz. Csak pár ember várakozott rá, és utánnuk én is felszáltam.
Leültem egy üres kétszemélyes helyre, és miközben utaztunk lehunytam a szemem és visszagondoltam az éjjeli csodálatos álmomra. Újra elöntött az a boldogságérzet, amit akkor éreztem amikor átéltem alvás közben az egészet.
Észre sem vettem, de megérkeztünk. Pont az iskola előtt van egy megálló, úgyhogy nem kell sokat sétálnom. Mikor leszálltam teljesen elkomolyodtam: ez még csak a 2. borzasztó hét az iskolából, de már alig várom a nyári szünetet. Jobb otthon ülni, mint itt egész nap olyan emberekkel lenni akik utálnak. De vajon mért utálnak? Nem ártottam nekik semmit. Talán mert én teljesen más vagyok?

Már bent ültem a teremben, egyedül, miközben a hátam mögött rajtam röhögcséltek a "menő" csajok.
- Kezdődik az óra, mindenki menjen a helyére! - próbálta túlkiabálni az osztályt Mrs. Fisher, bár megjegyezném nem sok sikerrel.
Nem tudtam figyelni, annyira lekötöttek a gondolataim. Folyton Ő járt az eszembe. Vajon hogy lehet valakit ennyire szeretni, akivel az életben nem is találkoztál?
- Mrs. Wood, megmondaná nekünk merre található hazánktól Németország?
- Öhmm... - semmi sem jutott az eszembe. A kérdést sem fogtam fel igazán és csak ennyit tudtam kinyögni - talán... Nyugatra?
- Köszönöm, a válasza helyes. - megkönnyebbültem. Mostmár nem fog kérezni többet tőlem.

Szüneten álltam a sarokban. Mindig így szoktam. És megint eszembe jutott Ő. Összerogytam a sarokban. A számat harapva, vigyorogva felfelé néző szemmel. És észre sem vettem, hogy mindjárt csapdába esek.
- Ó, nézzétek a kis ábrándozót!
- Ne légy szomorú, 30 éves korodig biztos találsz valami túlkorosodó, kövér agyalágyultat...
- De persze csak ha szerencséd lesz. - A két testvér... Brittany és Britney. Minden napomat tönkreteszik. Körülbelül ebből áll az életük.
- Remélem jól szórakoztok.
- De még mennyire hogy jól! - vágott a szavamba Britney.
- És megtudhatom, hogy mért pont én?! - Nem tudtam mivel vágjak vissza. Nem vagyok egy jó szónok.
- Ezt még kérdezed?! Nézz magadra és megtudod a választ! - károgta Brittany kényesen.
- Ez nem ok arra, hogy így viselkedjetek velem! - erre sarkonfordultak és elrohantak.

És így telt minden egyes napom, egészen addig, míg be nem sokaltam.
- Anyu! Anyu!
- Mi az már? Itt vagyok nem kell ordítani.
- Bocsánat.
- Szóval mit akartál?
- Iskolát akarok váltani.
- Tessék?! Miért? Úgy tudtam szereted a jelenlegi iskoládat.
- Csak szerettem.
- Értem. És mégis melyik iskolára gondoltál?
- A West High-ra. Nem túl híres iskola, de én nem akarok olyan helyre járni, ahol több ezer ember van még.
- Ahogy érzed. Szívem, én nem fogom megakadályozni. Ez a te döntésed.
- Igen anya, így van.
- Holnap utánanézek, és kérek jelentkezőlapot.
- Köszönöm! Imádlak anyu! - Odarohantam hozzá, és jó szorosan megöleltem.
- Jól van, jól van! Én is szeretlek kicsim.

Örültem, mert már csak 1 hét választott el az új iskolától. Ahogy teltek a napok, úgy kezdtem el számolgatni az órákat, perceket, másodperceket. Mikor már csak egyetlen éjszaka volt az ellenségem, nem bírtam aludni. Végtelen boldogságot éreztem, ami nem hagyta lehunyni a szemem. De végül sikerült. És egy különös álomba csöppentem.
Egy iskola folyosóján sétáltam, kezemben könyvekkel és nézelődtem, mint aki még sosem járt ott. Egyszer csak szembejött velem egy fiú. Egyikünk sem figyelt előre és összeütköztünk. A könyveim a földre kerültek, én pedig kissé megijedtem.
- Jaj, sajnálom! Nem is néztem előre, csak... - és itt elharapta a mondatot, amikor látta, hogy csodálkozó arcal bámulom az övét.
- Öhm... semmi... semmi baj. - nem tértem magamhoz.
Ő volt az. Ő volt. Felriadtam. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. De aztán minden eszembejutott. Eszembejutott az álmom. És Ő is.